Blogger Layouts

Keresés ebben a blogban

2010. május 25., kedd

Rómeó és Júlia újrajátszva

Rómeó és Júlia újrajátszva


Rómeó és Júlia. Soha nem szerettem ezt a történetet! – gondolta Jacob, miközben a kanapé felé pillantott. – Ennél nyálasabb történet még nem volt az irodalomban, és sokan még rajonganak is ezért a giccsért.

- Jake, gyere már! Kezdődik a film! – kiáltotta egy csengő hang.

A férfi arcára öröm ült ki, amikor meghallotta ezt a hangot, mint mindig. Kellemesen borzongató, de aggodalomra adott okot. Még mindig nem hitte el, hogy eltelt hét év azóta, hogy először megpillantotta élete értelmét. Az érzés, amit akkor érzett, még mindig nem múlt el. Nem halványodott el, és soha nem is fog.

De a legfurcsább a megszólítás volt, amivel Renesmee illette. Mert hiába tűnik úgy, hogy ez a hét év nagyon gyorsan elröppent, vannak dolgok, amiket nem tud megszokni ebben az új helyzetben. A kis Nessie immáron felnőtt, és nem kezelhetik gyerekként. Ezt a lány ki is harcolja magának, így például amióta betöltötte hetedik életévét, mindenkit tegez. Ebből nem enged. Persze erre is van logikus magyarázata. Ügyelni kell a látszatra, és hogy nézne ki, ha egy 17 éves lány Jake bácsinak hívná őt?

Annak, hogy Nessie ilyen gyorsan felnőtt, megvannak az előnyei. De Jake pillanatnyilag ezeket nem érzékelte. Egyre csak ugyanazok a gondolatok peregtek az agyában: Hogyan mondja meg a lánynak, hogy szereti? Hogyan értesse meg vele, hogy ő jelenti az egész életét? Mi lesz, ha nem viszonozza az érzelmeit? A vallomása mindent tönkretehet, pedig ő nem tud nélküle létezni.

- Jössz már? – kérdezte Renesmee türelmetlenül.

Jake nem tehetett mást, lassan a kanapéhoz sétált, ledobta magát a párnák közé, és felkészült élete talán leghosszabb másfél órájára. Az biztos, hogy nem fog tudni a filmre koncentrálni, miközben Ő itt ül mellette. Főleg így, hogy utálja a történetet. A gyomorgörcse nem akart múlni, ezért megpróbálta a gondolatait másfelé terelni.

- Fogsz sírni? – kérdezte kíváncsian a lánytól.

Nessie erre hatalmasat kacagott, mintha ez lett volna a legnagyobb őrültség, amit hallott.

- Hogyan sírhatnék rajta, amikor már kb. 2 éves korom óta ismerem a végét? Elég időm volt feldolgozni a traumát, amit nyújt. Legalább négyszer olvastam már Shakespeare minden drámáját.

- De a Rómeó és Júliáról beszélünk! Nincs olyan nő, aki kibírná sírás nélkül!

- Én különleges vagyok – válaszolta büszkén Nessie miközben benyomta a Play gombot a távirányítón. – Most is csak azért nézem, mert Anya ragaszkodott hozzá – forgatta meg a szemeit, mintha ennél unalmasabb dolgot még soha nem kért volna tőle Bella.

- Igen, valóban az vagy. Különleges… – suttogta halkan Jake, és maga elé meredt, mint aki mélyen a gondolataiba merült.

Nessie hallotta, amit suttogott, és nagyon jól esett neki. Anélkül, hogy Jake észrevette volna, oldalra sandított, hogy lássa a fiú arcát. Az övé elpirult, efelől semmi kétsége sem volt. Úgy tűnt, valamiért ideges. Nem mérgesen, hanem úgy, mintha valami aggasztaná. Üveges tekintettel meredt a képernyőre, mintha nem is tudná, mi történik körülötte. Hogy lehet, hogy nem veszi észre, hogy már rég nem a bácsikájaként néz rá? Most is, hogy itt ül, alig bírja ki, hogy titkon ne érjen hozzá a férfihez. De persze tudta, hogy nem lehet semmi esélye nála. Jake persze imádta, de hogyan is tekinthetne rá nőként, amikor nemrég még ő pelenkázta? Nem, erre nem is akart gondolni se! Visszafordította fejét a film felé. Már túl voltak a főcímen és a prológus felén.

Jacob gondolatai is e körül a téma körül forogtak, de persze Nessie ezt nem sejthette. Kölcsönösen szerették egymást, de egyikük sem merte ezt bevallani a másiknak. Mindketten próbáltak a filmre koncentrálni, és a szerelemre nem gondolva figyelemmel kísérni a valaha született legromantikusabb történetet. Lehetetlen feladat. Akarva-akaratlanul egymásra pillantottak néha, de arra gondosan ügyeltek, hogy ezt a másik ne vegye észre.

Jake idegességében a lábát rángatta, fel-le járt, míg végül a térdük összeért. Ez volt az a pillanat, amikor először néztek egymásra a film alatt. Különleges, döntő pillanat volt mindkettejük életében. A tekintetük egymásba olvadt, és a világ mintha megszűnt volna létezni körülöttük.

Azt sem hallották, ahogy a háttérben a kórus zengi, zengi a dalt, ami akár róluk is szólhatott volna.


„Immár szeretik egymást mind a ketten,
Rokon-szemükbe lobbadoz a láng.
De a fiú a harctól visszaretten,
És szörnyű gát ijesztgeti a lányt.”


- William Shakespeare: Rómeó és Júlia - 1. felvonás, 5. szín

1 megjegyzés:

szandi :) írta...

Még télen olvastam el ezeket az írásaidat :) már akkor is nagyon tetszettek és még mindig:) Köszönöm,hogy legalább te adtál egy kis folytatást a történethez :D

Megjegyzés küldése