Blogger Layouts

Keresés ebben a blogban

2011. december 7., szerda

Egy szirommal kevesebb

Egy szirommal kevesebb


Sohasem gondolkoztam rajta, milyen árat kell fizetnem a boldogságomért, hogy milyen árat kell fizetnem Renesmee-ért. Fölösleges is lett volna, mert minden pillanatban úgy éreztem, meg nem érdemelt ajándék ő számomra az élettől.

De most, ahogy ott álltam a fekete ruhás sápadtarcúak és a gyászoló indiánok gyűrűjében, fájdalmasan ébredtem tudatára, hogy a boldogságnak bizony ára van. Mindenki másképp fizet, és mással. Amivel teheti. Bella az életével fizetett, Carlisle és Edward a bűntudatukkal törlesztettek, Rosalie pedig az álmaival...

Egészen eddig a percig azt hittem, számomra ez mind ingyen megadatott. Nessie-t nekem teremtették. Mindig is így éreztem. Amikor hozzám simult, minden domborulata tökéletesen illeszkedett az enyémhez. Ha kérdés csillant a szemében, én rögtön tudtam, mire kíváncsi. Olyanok voltunk, mint két puzzle, akik együtt alkotnak valami szépet, külön-külön azonban mit sem érnek. Ha ő örökké fiatal marad, én örökké farkas. Ilyen egyszerű.

De most, ahogyan ott álltam a borzalmasan ridegnek látszó sír peremén, rájöttem, hogy a döntés csak egyszerűnek tűnt. Eddig élveztem minden előnyét, a fekete leves pedig csak most jön.

Seth meghalt... Ezek a szavak visszhangoztak folyamatosan a fejemben, és bármennyire igyekeztem is, nem tudtam őket elkergetni. Szinte kívántam, Edward bár el tudná szívni az összeset. De hiába láttam szemében az együttérzést, és tudtam, minden gondolatom hallja, eddig nem terjedt a tudása. Kétségbeesve fordultam felé, mert egy pillanatra ezzel az ötlettel mintha mentőövet dobtak volna nekem, a fuldoklónak.

– Nem ismersz olyan vámpírt, aki erre képes? – kérdeztem gondolatban a sír másik oldalán állótól.

Edward szája szegletében szomorú mosoly jelent meg egy pillanatra, miközben szinte láthatatlanul megrázta a fejét.

Ennyit az én nagy esélyemről, gondoltam, és lehorgasztottam a fejem. De ez sem segített, mert még a földről is ő jutott eszembe. Az a pillanat, amikor Seth csatlakozott a falkához. A legtöbben majd beleőrültünk a félelembe, a kétségbeesésbe, az értetlenségbe vagy a haragba, amikor először átalakultunk. Ő azonban, mint valami csintalan gyerek, akit még életében nem engedtek ki a játszótérre a többi gyerekkel fogócskázni, lelkesen vetette bele magát a falka életébe. Csillapíthatatlan volt, minden percben arról áradozott gondolatban, hogy milyen nagyszerű érzés a mancsa alatt érezni a hívogató földet.

A hívogató földet, amiből most kapni fog. Túl sokat is...

Fizetek. Minden fájdalmas veszteséggel. Minden testvéremmel, akiknek a halálát végig kell néznem. Lassan törlesztek, egyesével, de minden részlet egy darabot fog kitépni a szívemből.

Seth az első... Aztán csüggedten a többiekre gondoltam: Quilre, Embryre, Samre, Leah-ra és a többiekre, akik ugyan már nem mai csirkék, de legalább élnek.

Ki hitte volna, hogy egyszer itt fogok állni Seth sírjánál, aki olyan volt, mint az öcsém? Egyikünk sem gondolta, hogy ő lesz az első. Olyan fiatal volt még. Hajába ugyan már ősz csíkok vegyültek, arcán pedig mély barázdákat hagyott az idő és rengeteg kacagás, nekem örökre az az ártatlan, nyitott és elfogadó fiú maradt, amilyen régen volt...

Számíthattam volna erre a pillanatra. Amikor bevésődött, tudtam, hogy eljön ez a nap. Tökéletesen emlékszem, milyen boldog volt akkor, és ettől én is az lettem. Nem zavart, hogy állandóan Elisabeth képe lebegett a szemei előtt, amikor együtt futottunk. Nem érdekelt, hogy olyan dolgokat is megtudtam kettejükről a furcsa farkas kapcsolat miatt, amikre a legkevésbé sem voltam kíváncsi. Boldog volt, és én érte is örültem.

Aztán eltelt egy-két év, és Elisabeth idősebb lett, mint Seth. Nem volt még öreg, sőt, élete virágában volt, de tudtam, eljött a pillanat, amikor kiszáll. Megértettem. Én is ezt tettem volna a helyében.

Akkor olyan boldog voltam, hogy a rózsaszín fátyol elfedett előlem minden szomorú képet. Ha fel is merült bennem a gondolat, hogy ezzel aláírta a halálos ítéletét, rögtön el is űztem. Hagytam, hogy Renesmee szerető karjaiban végleg eltűnjenek a fájdalmas képek.

De ez itt most nem csak képzelgés volt, nem valami szomorú fantáziakép, ami szerelmem egy csettintésére eltűnik. A valóságot nem lehetett ilyen könnyen elűzni... Elisabethet elvitte a betegség, örökre elment, Seth pedig most is, mint mindig, követte őt...

Éreztem, hogy egy apró kéz simul az enyémbe. Anélkül tudtam, hogy Nessie az, hogy ránéztem volna. Minden sejtemben éreztem őt. Egyek voltunk. Vigasztalóan a vállamra hajtotta a fejét, és tudtam, hogy sír. Sethet nem lehetett nem szeretni, Nessie pedig különösen imádta. Az érzés kölcsönös volt, talán a családján és rajtam kívül ő állt legközelebb hozzá. És Renesmee tudta azt is, milyen közel állt hozzám. Kettő helyett pityergett...

Újabb és újabb képek peregtek le a szemem előtt a legkisebb Clearwaterről. A hosszú évek alatt mindig ott volt velem. De most már nem lesz.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, a szertartásnak vége. Renesmee húzni kezdett magával, el a sírtól és a tömegtől, messzire mindenkitől. Nem tudtam, miért teszi, de egyrészt bárhová követtem volna, másrészt nem érdekelt, mi történik körülöttem.

Aztán szerelmem egyszer csak megtorpant, és könnyes szemekkel rám nézett.

– Seth rám bízott valamit. Azt akarta... Azt akarta... – hüppögte Nessie, én pedig már automatikusan nyúltam, hogy letöröljem az apró patakokat az arcáról. – Azt akarta, hogy ezt adjam át.

Fogalmam sem volt, mire gondol. Mit adjon át? Aztán Renesmee megint a kezébe fogta az enyémet, lágyan, szeretetteljesen, én pedig megéreztem a hullámot, amit mindig érzek, ha a képességét használja.

Aztán egyszer csak ott volt előttem. Ő. Seth... De nem a mostani, idős Seth, hanem a fiatal, pajkos, felálló hajú, izmos fiú.

– Nem tudom, hol kezdjem, Jake. Ha ezt látod, az azt jelenti, hogy meghaltam. – Amikor kimondta, mosolygott. Mosolygott! Nem akartam elhinni. Seth még akkor is nevet, ha a halálról beszél. – Nem ez álmaim netovábbja, de mit mondhatnék? Elisabeth miatt megéri, érzem. Holnap lemondok a farkas létről, azt hiszem, tudod, hogy így lesz. Talán már hamarabb tudtad, mint én magam. Hosszú, boldog életet akarok élni Lizzel, ki akarok élvezni minden közös percet, ami nekünk adatott. Együtt akarok megöregedni vele, és ha ő meghal, követni akarom én is. Nem akarok örökké élni, és okom sincs rá, mint neked, haver. Ha ezt látod, tudd, hogy én akartam így. És tudtam, mit teszek. Ne legyen bűntudatod, amiért hagytad, és ne gyászolj sokáig! Ez az utolsó kívánságom. Éljetek boldogan, te és Ness! Ha van élet a halál után, onnan figyelünk titeket. Ja, és Jake, nefelejcs!

Aztán Nessie hirtelen megszakította a filmet, és néhány pillanatig nem éreztem semmi mást, csak az arcomon lecsorgó könnycseppeket. Nem szoktam sírni, de ezek a cseppek most utat törtek maguknak a lelkemen keresztül.

Ezúttal Renesmee hajolt oda hozzám, és finoman lecsókolta a könnyeket az arcomról.

– Megmondta, hogy ne légy szomorú! Mi már tudjuk, amit ő akkor még csak sejtett. Boldog életük volt. – Azzal a kezembe nyomott valamit, és belém karolt. Fogalmam sem volt, mi lehet az, de amikor lenéztem, egy csokor nefelejcset tartottam az ujjaim között.

Értetlenül meredtem rá néhány másodpercig, aztán megértettem.

Együtt lépkedtünk vissza a hangok irányába, oda, ahol Seth örökké az ő Elisabethje mellett fekszik majd. Gyengéden, megfontoltan helyeztem a virágokat a friss földre, és csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Reméltem, hogy a különleges farkas kapcsolat még a halál után is összeköt minket, és mint ahogy régen több száz mérföldről hallotta a gondolataimat, most ez az üzenet is eljut hozzá, akárhol is van. – Ebben biztos lehetsz...

2 megjegyzés:

YuKo (Yume) írta...

Hát... nem tudom, mit mondjak/ írjak. O.o Jake helyében Seth halála engem is mélységesen megérintett volna, mivel az egyik kedvenc farkasom volt. :(
Nagyon jól leírtad Jake érzéseit, ez pedig tetszik a történetedben. :) Én nem lettem volna erre képes... ><

Pandaa írta...

Hihetetlenül gyönyörű és még inkább szomorú.. Másodszor olvasom, de még most sem tudom mit írhatnék. Jake gondolatai nagyon szépen lettek megfogalmazva, és valódinak tűntek. Olyan volt, mintha tényleg léteznének ők, és egy valódi temetésen állnék, csak hallanám más emberek gondolatát. Imádtam Sethet a történetben, mert mindig vidám volt. Meg tudom érteni miért mondott le a farkaslétről. Imádtam a történetet, bármennyire is szomorú.

Megjegyzés küldése