Rómeó és Júlia újrajátszva - 3. fejezet

3. fejezet

Alice csodaországa

Alice szemei hirtelen megváltoztak, és mintha nem látta volna, mi zajlik körülötte. Pár másodpercig mozdulatlanul meredt a semmibe, aztán vidáman felszökdécselt a szobájába. Tudta, mit kell tennie és mire van ehhez szüksége. Beszaladt a gardróbba, és leakasztott egy bronzszínű nyári ruhát, majd felkapta a smink szettjét, és tántoríthatatlanul indult el unokahúga szobája felé.

Amikor belépett, Nessie az ágyán feküdt, és nem tűnt túl vidámnak. De Alice tudta, hogy ez nem sokáig lesz így. Ledobta a ruhát és a neszeszert a legközelebbi székre, majd a hatalmas franciaágyra vetette magát a lány mellé, és próbálta felvidítani, mielőtt rázúdítja a kicsinosítás terheit.

- Én is sajnálom őket – kezdte el a csevejt Alice könnyed hangnemben. Renesmee erre értetlen arcot vágott.

- Kiket? – kérdezett vissza, mivel fogalma sem volt, miről beszél.

- Hát Rómeót és Júliát. Ki mást? – válaszolt Alice olyan hangnemben, mintha nem értené, hogy a lány mit nem értett. – Szomorú, hogy ennyire szeretik egymást és mégsem lehetnek egymáséi.

Alice alig tudta elfojtani a kacajt, ami kitörni készült belőle Nessie reakciójának láttán. Látszott, hogy a lány épp a reménytelen szerelmen gondolkozik, de nem éppen Rómeó és Júlia miatt.

- Viszont – folytatta Alice – én tudom mi a legjobb gyógyszer az ilyesfajta szomorúság ellen. Nessie felnézett, szemeiben remény volt, de nem mosolygott. Nem volt biztos benne, hogy Alice tud segíteni a problémáján. 

Alice hirtelen felpattant, és Renesmee-t is felhúzta magával. Majd ellenállást nem tűrve, a fürdőszoba felé tuszkolta a lányt. 

- Van tíz perced, hogy lezuhanyozz! – adta ki az utasítást Alice. Nessie kényszeredetten állt be a zuhany alá, és még hallotta, hogy Alice utána szól: - A hajad is mosd meg!

Pontban a hatszázadik másodpercben Alice felrántotta a fürdő ajtaját. Nessie áldotta az eszét, hogy ügyelt a határidőnek szabott tíz perc betartására. Amikor az ajtó kitárult a lány már megtörölközött, felvette a fürdőköntösét, és éppen a haját szárítgatta. 

A vámpírnő kevesebb, mint egy másodperc alatt felmérte, hogy Nessie a tisztálkodás melyik fázisában tart, és a következőben már unokahúga helyét átvéve szárítgatta a haját. Közben igyekezett kellemesebb mederbe terelni a témát.

- Tudtad, hogy a Rómeó és Júliának van olyan verziója, aminek boldog a vége? – Nessie hallgatott, amit Alice nemnek fogott fel, és miközben még mindig Nessie haját szárítgatta, folytatta a beszédet is. – Bizony. A leghíresebb talán Prokofjevé. Bár az utolsó pillanatban kénytelenek voltak a szokásos depi enddel zárni az első előadást, és ezért így maradt meg a köztudatban, a szerző eredetileg nem ilyennek szánta.

Egy ideig csend volt, de aztán amikor Alice nem akarta folytatni, Nessie rákérdezett:

- És mi lett volna az a boldog vég?

- Á, ennél mi sem egyszerűbb. Júlia időben felébred, majd boldogan ellovagol Rómeóval Mantovába.

A lány ezután sokáig hallgatott, és látszott rajta, hogy erősen a gondolataiba merült. Annyi minden kavargott most benne, hogy azt hitte, beleőrül. Újra és újra végigfuttatta magában a mozizás emlékét, mint valami filmet. Kielemezte Jacob minden mozdulatát, minden mondatát, megpróbálva valami hasznosat kihámozni belőle. Csak lennének jelei annak, ha lenne esélye nála, nem igaz? De amikor talált volna valami pozitív jelet, már jött is rá a negatív válaszul negatív társa. A délután felidézését akkor sem hagyta abba, mikor már nem tudott tovább a jelek után kutatni. Helyette felidézte magában a férfi arcának minden vonását, és azon gondolkozott, milyen távolinak is tűnik most a filmnézés, pedig alig telt azóta fél óra. 

Érzékelte, hogy Alice közben tovább csacsogott a Rómeó és Júliáról, és hála vámpír felének, vissza is tudta volna idézni pontosan minden szavát. Beszélt valami könyvről, aminek a címe Mentsük meg Júliát!, meg arról, hogy annak is jó a vége. Aztán belekezdett valami filozofikusnak tűnő eszmefuttatásnak arról, hogy ez a regény is jól mutatja, hogy mindig érdemes küzdeni a szerelmért, és a harcot soha nem szabad feladni. Mindig van remény, és a többi szokásos duma, amit a boldogok szoktak puffogtatni azok vigasztalására, akiknek nincs remény.

Alice végig tudta, hogy unokahúga figyelmét cseppet sem köti le, de azért tovább boncolgatta a témát. Közben Nessie haja megszáradt, és így, mindenféle fodrásztudomány bevetése nélkül is tökéletesen omlott alá a lány vállaira. 

De Alice-nek ez nem volt elég, egyszer csak egy sütővas jelent meg a kezében, és kérdezés nélkül állt neki, hogy loknikat varázsoljon az egyenes tincsekből.

- Tulajdonképpen miért is ez a nagy szépítgethetnék?

- Egyelőre nem mondhatom el, de időben meg fogod tudni, ígérem – küldött egy huncut mosolyt a nagynéni, és már vissza is fordította figyelmét a fodrászkodáshoz.

Alice tudománya mellett minden fodrász eláshatta magát, efelől nem volt semmi kétség. Bár az is igaz, hogy elég sok ideje volt gyakorolni, és a vámpírképességek is sokat segítettek.

Amikor a hajkorona elkészült, Nessie-t roppant energikus nagynénje kirángatta a szobába, ahol már az ágyra fektetve várta a ruha, hogy a lány felöltse. Az említett lassan odasétált, és jó alaposan megvizsgálta.

- Félre ne érts, Alice, ez gyönyörű - itt tartott egy kis szünetet, majd folytatta -, de ha Edward meglát ebben… 

- Nos, először is, nem fog meglátni, hidd el! Láttam. 

- De ha mégis… - Alice nem hagyta, hogy Renesmee befejezze a mondatot, hanem rögtön félbeszakította.

- Nem bízol bennem?

Ez volt az adu Alice kezében, és ezt ő is tudta. Edwarddal és Bellával szemben is mindig ezt dobta be. Csak hatni kellett kicsit a lelkiismeretükre, és azonnal meggyőzhette őket bármiről. Úgy tűnt, ezt a tulajdonságot Ness is örökölte, mert az ellenvetésnek vége szakadt.

- Egyébként pedig nincs semmi rossz ebben a ruhában.

Nessie nem volt benne biztos, hogy ezt apja is így gondolná. Persze nem egy fekete, lakk miniruha hevert előtte, de akkor sem nevezte volna szolid darabnak. Két kis apróságtól eltekintve tökéletes volt, mintha csak neki varrták volna. Pont olyan színe volt, mint a hajának, ugyanaz a bronzos árnyalat. Kellemes anyagát bármikor viselhette, és hosszra is tökéletes volt. Nem volt túl rövid, de azért megmutathatta benne tökéletes lábait. De ott volt a két kis apróság: a kivágás elöl és hátul. A ruhának alig volt háta, és ez még a kisebbik baj volt. A kivágás elöl majdnem a hasáig ér, ha felveszi. A ruha mellrésze alatti csomó pedig még hangsúlyosabbá tette a mély dekoltázst. Az érdekes mégis az volt, hogy ennek ellenére a ruha mégsem tűnt erkölcstelennek, sőt kifejezetten csinos volt.

- Vedd fel! – utasította Alice, és ő nem tiltakozott tovább.

Fél perc sem telt el, és Nessie már a tükör előtt csodálta magát az új ruhájában. Kivágás ide vagy oda, egyszerűen imádta. Tökéletesen állt rajta, mintha rá öntötték volna.

- Most pedig jön a smink! – ujjongott Alice.

Miközben a vámpírnő bizonyította kozmetikai képességét is, Nessie újra a gondolataiba merült. El kellett ismernie, hogy Alice terápiája némileg hatásos volt, és már jobban érezte magát, a gondjait nem tudta elűzni.

- Te rögtön tudtad, hogy Jasper az igazi? – kérdezte Renesmee váratlanul. Gyanította, hogy nagynénje meglepődött a kérdésen, de nem láthatta az arckifejezését, mert épp Alice épp a szemét festette.

- Igen – jött az egyszerű felelet.

- Honnan? 

- Hát, a mi esetünk egészen egyedi. Tudod, a képességem miatt. Előre láttam, hogy ő az, akit nem szánt az ég.

- És ha nem lett volna a képességed?

- Szeretem azt hinni, hogy akkor is megtaláltam volna. – Alice hangja komoly volt, mégis ott bujkált benne a szokásos vidámság. Hát igen, az örök optimista. – De gondolom, téged nem ez érdekelt. Arra voltál kíváncsi, hogy mit éreztem, igaz?

- Igen.

- A szerelem összetéveszthetetlen érzés. Nem hiszem, hogy tudok neked még újat mondani róla, hiszen annyit olvastál és hallottál már róla. De hiába mondanék akármit, amíg nem tapasztalod meg. 

Nessie még sosem hallotta Alice-t ilyen komolyan beszélni. Soha. Gyakorlatilag ő volt a legjobb barátnője, bármiről beszélhetett vele, de ez most mégis más volt.

- Kész is vagy! – kiáltott fel a barátnő hirtelen, most már teljesen más hangulatban. Az előbbi komolyság nyomtalanul eltűnt, és visszatért a szokásos csicsergő hangnem. – Már csak egy csinos cipő és egy táska, és minden tökéletes. 

- Kész vagyok, de mire is? – érdeklődtem türelmetlen hangsúllyal, de választ már nem kaptam, mert Alice eltűnt. Bizonyára visszament a saját gardóbjába, hogy beszerezze az előbb említett kiegészítőket.

És valóban, fél perccel később már újra a szobában volt, kezében egy, a ruhához passzoló retiküllel és egy pár tűsarkúval.

- Szóval hová is készülök? – ismételte meg az előbbi kérdést Renesmee, miközben Alice ráadta a cipőt.

- Titok! 

Mielőtt azonban Ness válogatott szidalmakat vághatott volna a nagynénje fejéhez az átkozott titkolózás miatt, Alice szeme a távolba révedt, mintha ott se lenne. Néhány másodpercig így is maradt, majd mintha mi sem történt volna, az előbb még távolban járó nagynéni vidáman fordult Nessie-hez:

- Mindjárt itt lesz!

- Ki? – kérdezte már valóban ingerült hangon Nessie, de legjobb barátnője és személyi jósa válaszadás nélkül eltűnt.

Nessie már épp indult volna utána, amikor közeledő mancsdobogást hallott az erdő felől.

Rómeó és Júlia újrajátszva 2.

Amikor elkezdtem írni ezt a kis szösszenetet, úgy terveztem, beleírok még valamit, ami végül nem került bele az első fejezetbe. Amikor befejeztem, úgy gondoltam, úgy teljes, ahogy van. A többit pedig a fantáziára bíztam. De egy kedves olvasóm folytatást kért, és ez nekem sem volt ellenemre. Ezért úgy döntöttem, teljesítem a kívánságát. :D Elkészült a folytatás. Viszont ahogy ezt írtam, rájöttem, hogy kell nekem még legalább egy-két fejezet a teljes kibontáshoz. Szóval ezzel a fejezettel még mindig nincs vége. :D Remélem tetszeni fog! A folytatást tehát Fanny-nak köszönjétek. Jó olvasást!


Rómeó és Júlia újrajátszva 2.


De lehet egy pillanat akármilyen gyönyörű és meghatározó, ahogy a nevéből következik, előbb- utóbb vége szakad. Ez sem volt kivétel, és ezt hőseink elég keserűen tapasztalták meg.

Jake már épp szóra nyitotta volna a száját, amikor lépteket hallottak. Persze már az is csoda volt, hogy egyáltalán meghallották, hiszen Rosalie olyan halkan közeledett, ahogy csak tudott. Próbált rajtuk ütni, de nem sikerült neki. Semmi illetlent nem találhatott abban, amit látott.

- Ezzel a korccsal mozizol? – kérdezte undorodó hangon. – Nem gond, ha csatlakozom?

De még mielőtt bárki válaszolhatott volna a költőinek szánt kérdésre, lehuppant Renesmee és Jacob közé a kanapéra. Úgy tűnik, annyira azért mégsem undorodott a „korcstól”, hogy ne áldozta fel magát a szent cél érdekében. Hiszen nem volt kérdéses, hogy miért jött. Csak az volt a célja, hogy megakadályozza, hogy Jake bevallhassa, mit érez. Hét év sem volt elég neki, hogy feldolgozza a tényt, hogy őket egymásnak szánta a sors.

- Én is örülök neked, Barbie! De biztos, hogy neked nem kéne mondjuk körmöt lakkozni?

- Csak ennyi telik tőled? – nevetett Rose, és megpróbált úgy tenni, mintha Jake ott sem lenne. Átkarolta Nessie vállát, és kíváncsian fürkészte az arcát. Nem tetszett neki, amit látott. Csalódottság volt a szemében.

- Na jó, te akartad! – folytatta a szópárbajt a férfi, és most az egyszer némi örömét is lelte Rose jelenlétében. Legalább egy pillanatra sikerült elfelejtenie minden problémáját. Egy másodpercre újra az a fiú lehetett, aki egykor, amikor Nessie még baba volt. Megint az volt a legnagyobb kihívás, hogy megviccelje a szőke vérszívót, és nem az, hogy meghódítsa élete értelmének szívét. - Miért nincs a szőke nők fején rendszámtábla?

Rose úgy tett, mintha nem is hallotta volna, amit kérdezett.

- Mert 50 köbcenti alatt nem kötelező – kacagott Jake az elmúlt pár órában most először őszintén.

- Hé, megy a film! – szólalt meg végül Nessie, mert ő mindkettejüket szerette. Nem engedhette, hogy tovább civakodjanak! Végül, miután csönd lett, bezárkózott a saját kis burkába. Kizárta a külvilágot, főként a nagynénjét.

A film hátralevő része mindannyiuk számára szörnyen telt. Az idő vánszorgott, mintha ez a darab nem pár napot ölelne fel, hanem minimum egy örökkévalóságot.

Nem hagyhatom, hogy ez a dög rámásszon az én kis Nessiemre! Nem való hozzá! Ő ennél sokkal jobbat érdemel. Keresnie kell valahol egy jóképű fiatalembert, aki kiüti a nyeregből a korcsot. Legyen magas, erős, lehetőleg sötét hajú, mint az én Emmett-em. Intelligens és határozott. De a legfontosabb, hogy szeresse a lányt. Ha kell, ő maga változtatja át, de Renesmee nem lehet együtt pont vele.

Így törte a fejét Rosalie, és próbálta végigpörgetni a fejében az összes férfi arcot, amit eddig látott. Arra nem is gondolt, hogy kétségtelenül van valaki az ismeretségéből, akire ez a leírás tökéletesen illett: Jacob Black.

Meg kell neki mondanom. Amilyen hamar csak lehet. Nem bírom ezt tovább! Az előbb is majdnem megcsókoltam. Ha nem lép be Rosalie… Ki tudja mit tett volna? Lehet, hogy ezzel tönkre tettem volna mindent! Hiszen ő valószínűleg a bácsikájaként, vagy legalábbis barátként gondol rám.

Jacob most is magát kínozta a gondolataival, mint az utóbbi időben mindig. Kísértette a múlt, amitől nem tudott szabadulni. Ha csak most ismerné meg a lányt, könnyebb lenne. De gyakorlatilag ő volt a második apja! Milyen morbid gondolatnak tartaná a lány, hogy szerelmet érezzen iránta. A bűntudat és a kétségbeesés még Jacob vidám természetén is úrrá tudott lenni, most először igazán eddigi életében. Egy érzelmet nem tudott csak elnyomni: a szerelmet. Mintha egy mágnes húzta volna hozzá, nem szabadulhatott tőle.

Renesmee gondolatai is kettejük furcsa kapcsolata körül forgott.

Az előbb csak én éreztem azt a furcsa bizsergést? Ahogy rám nézett, mintha… Mintha meg akart volna csókolni. De az nem lehet. Vagy mégis? Jaj, miért olyan nehéz minden az életben? Rómeó és Júlia bezzeg nem sokat teketóriáztak. Lehet neki is ezt kéne tenni. Mi lenne, ha egyszerűen csak odasétálna hozzá és megcsókolná? Nem játszhatják ezt az örökkévalóságig!

Amikor az utolsó mondat is elhangzott, egyszerre hárman pattantak fel a kanapéról. Mind érezték, hogy a szituáció kissé kínos, és egyszerre kezdtek magyarázkodásba:

- Nekem most fel kell hívnom valakit – kezdte Rose.

- Én még elolvasnám a drámát, mert valamit nem értek – füllentette Nessie, és remélte, hogy nem túl nyilvánvaló, hogy hazudik. Hiszen négyszeri olvasás után nincs olyasmi, amit ne értett volna meg. Fejből tudná idézni bármelyik színt!

- Rám pedig vár a járőrözés! – próbált lazának tűnni Jake, és már indult is az ajtó felé.

De mielőtt elérte volna az áhított célt, egy apró, fekete hajú lény szökdécselt be a házba, és először úgy tűnt, mintha nem érzékelné a ház légkörét. De Alice-nek elég volt ránéznie Jacobra és Nessie-re, és rögtön tudta, mi történhetett. Szívügyekben ő a nyerő!

Jake kiszáguldott az erdőbe, és nem is sejtette, hogy Alice-nek olyan látomása volt, ami őt is érdekelte volna.

FOLYT. KÖV.

Rómeó és Júlia újrajátszva

Rómeó és Júlia újrajátszva


Rómeó és Júlia. Soha nem szerettem ezt a történetet! – gondolta Jacob, miközben a kanapé felé pillantott. – Ennél nyálasabb történet még nem volt az irodalomban, és sokan még rajonganak is ezért a giccsért.

- Jake, gyere már! Kezdődik a film! – kiáltotta egy csengő hang.

A férfi arcára öröm ült ki, amikor meghallotta ezt a hangot, mint mindig. Kellemesen borzongató, de aggodalomra adott okot. Még mindig nem hitte el, hogy eltelt hét év azóta, hogy először megpillantotta élete értelmét. Az érzés, amit akkor érzett, még mindig nem múlt el. Nem halványodott el, és soha nem is fog.

De a legfurcsább a megszólítás volt, amivel Renesmee illette. Mert hiába tűnik úgy, hogy ez a hét év nagyon gyorsan elröppent, vannak dolgok, amiket nem tud megszokni ebben az új helyzetben. A kis Nessie immáron felnőtt, és nem kezelhetik gyerekként. Ezt a lány ki is harcolja magának, így például amióta betöltötte hetedik életévét, mindenkit tegez. Ebből nem enged. Persze erre is van logikus magyarázata. Ügyelni kell a látszatra, és hogy nézne ki, ha egy 17 éves lány Jake bácsinak hívná őt?

Annak, hogy Nessie ilyen gyorsan felnőtt, megvannak az előnyei. De Jake pillanatnyilag ezeket nem érzékelte. Egyre csak ugyanazok a gondolatok peregtek az agyában: Hogyan mondja meg a lánynak, hogy szereti? Hogyan értesse meg vele, hogy ő jelenti az egész életét? Mi lesz, ha nem viszonozza az érzelmeit? A vallomása mindent tönkretehet, pedig ő nem tud nélküle létezni.

- Jössz már? – kérdezte Renesmee türelmetlenül.

Jake nem tehetett mást, lassan a kanapéhoz sétált, ledobta magát a párnák közé, és felkészült élete talán leghosszabb másfél órájára. Az biztos, hogy nem fog tudni a filmre koncentrálni, miközben Ő itt ül mellette. Főleg így, hogy utálja a történetet. A gyomorgörcse nem akart múlni, ezért megpróbálta a gondolatait másfelé terelni.

- Fogsz sírni? – kérdezte kíváncsian a lánytól.

Nessie erre hatalmasat kacagott, mintha ez lett volna a legnagyobb őrültség, amit hallott.

- Hogyan sírhatnék rajta, amikor már kb. 2 éves korom óta ismerem a végét? Elég időm volt feldolgozni a traumát, amit nyújt. Legalább négyszer olvastam már Shakespeare minden drámáját.

- De a Rómeó és Júliáról beszélünk! Nincs olyan nő, aki kibírná sírás nélkül!

- Én különleges vagyok – válaszolta büszkén Nessie miközben benyomta a Play gombot a távirányítón. – Most is csak azért nézem, mert Anya ragaszkodott hozzá – forgatta meg a szemeit, mintha ennél unalmasabb dolgot még soha nem kért volna tőle Bella.

- Igen, valóban az vagy. Különleges… – suttogta halkan Jake, és maga elé meredt, mint aki mélyen a gondolataiba merült.

Nessie hallotta, amit suttogott, és nagyon jól esett neki. Anélkül, hogy Jake észrevette volna, oldalra sandított, hogy lássa a fiú arcát. Az övé elpirult, efelől semmi kétsége sem volt. Úgy tűnt, valamiért ideges. Nem mérgesen, hanem úgy, mintha valami aggasztaná. Üveges tekintettel meredt a képernyőre, mintha nem is tudná, mi történik körülötte. Hogy lehet, hogy nem veszi észre, hogy már rég nem a bácsikájaként néz rá? Most is, hogy itt ül, alig bírja ki, hogy titkon ne érjen hozzá a férfihez. De persze tudta, hogy nem lehet semmi esélye nála. Jake persze imádta, de hogyan is tekinthetne rá nőként, amikor nemrég még ő pelenkázta? Nem, erre nem is akart gondolni se! Visszafordította fejét a film felé. Már túl voltak a főcímen és a prológus felén.

Jacob gondolatai is e körül a téma körül forogtak, de persze Nessie ezt nem sejthette. Kölcsönösen szerették egymást, de egyikük sem merte ezt bevallani a másiknak. Mindketten próbáltak a filmre koncentrálni, és a szerelemre nem gondolva figyelemmel kísérni a valaha született legromantikusabb történetet. Lehetetlen feladat. Akarva-akaratlanul egymásra pillantottak néha, de arra gondosan ügyeltek, hogy ezt a másik ne vegye észre.

Jake idegességében a lábát rángatta, fel-le járt, míg végül a térdük összeért. Ez volt az a pillanat, amikor először néztek egymásra a film alatt. Különleges, döntő pillanat volt mindkettejük életében. A tekintetük egymásba olvadt, és a világ mintha megszűnt volna létezni körülöttük.

Azt sem hallották, ahogy a háttérben a kórus zengi, zengi a dalt, ami akár róluk is szólhatott volna.


„Immár szeretik egymást mind a ketten,
Rokon-szemükbe lobbadoz a láng.
De a fiú a harctól visszaretten,
És szörnyű gát ijesztgeti a lányt.”


- William Shakespeare: Rómeó és Júlia - 1. felvonás, 5. szín

Méhecskék és gólyák

Méhecskék és gólyák


- Nessie, vigyázz azzal a hegyi oroszlánnal!

- Jaj, Jake bácsi, tudod, hogy már nem vagyok olyan kicsi. Tudok vigyázni magamra.

Megint a szokásos… Nessie egyszerűen nem ismeri a veszély fogalmát. Azt hiszi, hogy sebezhetetlen. Hogy is gondolhatná, hogy nem így van, amikor körülötte mindenki halhatatlan vagy legalábbis nagyon hamar gyógyul? De ő mégiscsak egy kislány csupán, akármilyen kemény is a bőre. – Istenem, segíts, hogy ezt vele is megértessem! Nem bírnám elviselni, ha baja esne – imádkoztam magamban már sokadszorra azon a délutánon. Muszáj volt felvennem az emberi formám, mert mégis hogyan magyarázhattam volna el neki másképp, hogy miért nem szeretném neki megengedni?

Alig múlt két éves, de persze külsőre már vetekedett egy öt-hat évessel. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy ilyen vakmerő. Korához képest minden tekintetben fejlett és elképesztően intelligens. Túl hamar nő fel, és még generálja is, hogy így legyen. Túl gyorsan akar felnőni, és mindenkinek be akarja bizonyítani, hogy már nagylány. Persze felkészültem arra, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de azt hittem, legalább a serdülőkort megvárja. Hát, nincs szerencsém.

- De igen, Nessie, tudom! De te meg azt nem tudod, hogy a legjobbat akarom neked.

Erre Nessie megfordult, levette a szemét a zsákmányról, és legédesebb mosolyát bevetve így szólt:

- A legjobb most az nekem, Jake bácsi, ha hagysz nyugodtan vadászni. Szomjas vagyok!

Ezzel ellentmondást nem tűrve hátat fordított nekem, és vámpírgyorsasággal elindult a kiszemelt hegyi oroszlán után. Mit tehettem volna? Újra felvettem farkas alakom, és követtem. Amilyen gyorsan csak tudtam, hiszen nem hagyhattam egyedül.

Miközben futottam, semmi más nem járt az eszemben, csak az, hogy megóvjam őt. Ez a küldetésem. A küldetésem, amit ő meglehetősen nehézzé tesz. Legalább olyan csökönyös, mint az anyja. Ha valamit elhatároz, akkor nem hagyja, hogy bárki eltántorítsa. Ez persze bizonyos körülmények között lehet jó is, de a probléma az, hogy nem csak ezt a tulajdonságot hagyta rá Bella. Nessie egyszerűen nem képes felmérni, hogy mekkora veszély leselkedik rá néha. Pont, mint az anyja! Ha azt szeretné, képes lenne elmenni akár a Volturihoz is. Komolyan mondom, ez a gyerek egyszer még a sírba visz.

Pár perc telt el, amikor sikerült utolérnem. Ő már addigra épp azzal foglalatoskodott, hogy elejtse a ragadozót. Az utolsó pillanatban sikerült csak félrelöknöm szegény állatot a fogai elől, aminek az lett a következménye, hogy azok nem a hegyi oroszlánba, hanem belém fúródtak. Nem mondom, hogy nem fájt, de mostanra már megszoktam a legnagyobb fájdalmat is, egyébként pedig Nessie olyan sokszor harapott belém kisebb korában, hogy már kezdett is kicsit hiányozni ez a játék. Igaz, akkor mindig emberi alakban voltam. Rosalie-nak végül nem kis erőfeszítéssel sikerült leszoktatni erről a szerinte idegesítő szokásról.

Most viszont megharapott, még ha akaratán kívül is. Mérge nem volt, hála Istennek, mert akkor már haldokolnék. Éreztem, hogy már szívta a vérem, amikor felfedezte, hogy én nem a puma vagyok.

Úgy tűnik egy sokkal szerencsésebb tulajdonságot is örökölt a szüleitől, mert valószínűleg hatalmas erőfeszítéssel sikerült elszakadnia tőlem.

- Jake bácsi! Hogy…? Én… én nem akartam. Nem tudtam, hogy… Hol van a hegyi oroszlán?

Végül, hogy bizonyítsa, hogy nem akarta, a kezét a bundámhoz érintette, és felém vetítette az előbb érzett meglepetést. Határozottan ránéztem, és ő tudta, hogy ez azt jelenti, ne mozduljon. Gyorsan felvettem az emberi alakomat, aztán felöltöztem, már amennyire tudtam. A lábamon most is ott volt a nadrág, mint mindig, de felső nem volt nálam. Még mindig nem vagyok málhás szamár! Ugyan nem szívesen mutogattam a meztelen felsőtestem a gyerek előtt, de nem tehettem mást.

- Én löktem félre, nem a te hibád volt! – bukkantam végül elő a fa mögül, amit öltözőfülke helyett választottam.

- De, de miért? – kérdezte, mert még mindig nem értette, mi történt.

- Azért, mert nem hallgatsz rám! – szidtam meg, de magamban igazából mosolyogtam a kétségbeesésén.

- De, én… Nekem nem lett semmi bajom. Elejtettem! Gyerekjáték volt! – mondta büszkén, mint mindig, ha valamilyen nagy és veszélyes állat vált az áldozatává. Ezért még kinyírom azt a mocskos vérszívót! Emmett hibája az egész! Miért kellett elvinnie medvékre vadászni? Azóta azt hiszi, mindent szabad.

- Nessie, nem csak a veszély miatt nem akartam, hogy elejtsd! Nem hagytad, hogy befejezzem. Ez a nőstény vemhes! – világosítottam fel.

Először elgondolkozva állt, és azt a szokásos, imádnivaló arcot vágta, mint mindig, amikor erősen gondolkozik. Aztán hirtelen mosolyogni és ugrálni kezdett.

- Tehát kicsinyei lesznek? De jó!

Aztán odarohant hozzám, és átölelt. Nem beszélt csak a képességét használva mutatta meg, hogy mennyire örül, amiért megakadályoztam a vadászatban.

- A kicsik mindig olyan édesek! – folytatta az ugrálást, aztán hirtelen megállt, és megint gondolkozni kezdett. Szinte láttam, ahogy a fogaskerekek forognak az agyában. Olyan édes, amikor ezt csinálja!

- Most min gondolkodsz? – kérdeztem végül, mert már nem bírtam a kíváncsiságommal.

- Nekem is lehet kisbabám? – nézett rám teljesen ártatlan szemekkel.

Nevettem. Nem tehettem mást! Hogy kérdezhet ilyet? Ezért érdemes kisgyerekkel lenni! Próbáltam visszafogni a hahotázást, és amikor végül sikerült, válaszoltam neki.

- Nessie, te még kicsi vagy hozzá.

- Nem vagyok kicsi! – kiáltotta sértődötten, és durcássá vált.

- Nem, valóban nem vagy – fojtottam el egy újabb mosolyt. – De egy babának nem csak anya kell, drágám, hanem apa is.
Úgy nézett rám, mintha ez nem jelentene problémát, és várta a folytatást. Amikor észrevette, hogy nincs több mondanivalóm, nevetni kezdett, és boldogan felkiáltott:

- Akkor lehet kisbabám!

- Kicsim, épp az előbb mondtam, hogy egy babához két ember kell! – Nem értettem, mit nem ért. Mindig olyan gyors volt a felfogása.

- Igen! Értem. Én leszek a mamája, te pedig a papája.
Erre nagyot nyeltem. Ha ő azt tudná!

- Akkor ez meg is van! Eldöntöttük, hogy babát szeretnénk! Mi
a következő lépés?

- A következő lépés? – kérdeztem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem érteném, mit szeretne tudni.

- Hát igen! Megvan a két ember. De még nincs gyerek. Hogyan lesz baba?

Ha lehetséges, még nagyobbat nyeltem. Hogyan is magyarázhatnám el neki? Pont én? De szegénykém olyan lelkes. Összetöröm a szívét, ha nem állok elő valami magyarázattal. Nem bírom elviselni, ha szomorú. Aztán jött mentő ötlet.

- Kérdezd meg inkább Anyát és Apát, jó?

- De én most akarom tudni! – Nem megmondtam, hogy akaratos gyerek?

Próbáltam időt nyerni, ezért lassan odasétáltam a farönkhöz, amit az előbb fedeztem fel, és leültem rá. Követett, nem hagyta, hogy kikerüljem a válaszadást. Az ölembe vackolta magát, és érdeklődve felém fordult. Valamivel elő kellett rukkolnom! De mivel? Nem vagyok rá felkészülve, hogy felvilágosítást tartsak egy alig két éves gyereknek!

- Nos, jó. Hát, tudod, van a méhecske – kezdtem bele, mert nem jutott eszembe ennél jobb. – Szóval a méhecske rászáll a virágra…

Nagy, érdeklődő szemei az enyémbe fúródtak, és egyszerűen nem tudtam folytatni. Ez így nem lesz jó.

- Szóval, amikor egy férfi és egy nő szeretik egymást… - A zavarom egyre jobban nőtt, leizzadtam, de nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Még mindig bámult, és türelmesen várta a választ. Amikor az nem akart jönni, megszólalt.

- Ezzel sem lesz probléma, mert én szeretlek. Te nem szeretsz engem? – kérdezte félve.

- Dehogynem szeretlek. Mindennél jobban.

- Akkor jó. Viszont nem értem, hogy mi van a méhecskékkel.
Még szerencse! Aztán jött a mentő ötlet, amivel úgy éreztem, kicsit elhalaszthatom a válaszadást.

- Felejtsd el méhecskéket! A lényeg, hogy a kisbabákat a gólya hozza.

- A gólya?

- Igen, a gólya. Ha két ember babát szeretne, nem kell mást
tenniük, csak várni. Várni pontosan kilenc hónapot.

- Kilenc hónapot? Az hosszú idő – mondta szomorúan.

- Igen, kilenc hónapot. És ha eltelik a kilenc hónap, a gólya elhozza a kisbabát.

- Hogy hozza?

- Hát a csőrében, kis szívem.

- De nem esik baja a babának olyan magasan?

- Persze, hogy nem. Nem véletlenül bízták a feladatot a gólyákra. Azért van ilyen hosszú csőrük, hogy biztosan tartsák a babát.

Ez a beszélgetés egyre rosszabb!

- Akkor engem is a gólya hozott?

Na, ez volt az a kérdés, amibe inkább nem akartam belegondolni. Hiszen valamikor mégiscsak szerettem Bellát!

- Igen, téged is. De most már menjünk haza! – sürgettem, mert tényleg nem volt kedvem ezt folytatni.

Az arcocskája elégedetté vált. Úgy érezte, választ kapott minden kérdésére. Kilenc hónap múlva nem tudom, hogy fogom megmagyarázni neki, ha nem jön a gólya. Gyorsan átalakultam, és visszatértem, mielőtt még egy kérdés jut eszébe. Vártam, hogy felüljön a hátamra, és hazavihessem végre.

Amikor hazaértünk, első dolga az volt, hogy Edwardhoz és Bellához szaladjon.

- Anya, Apa, mit eszik egy gólya?

Ők persze nem értették, hogy ezt miért kérdezi, de én csak a fejemet fogtam. Miután elmagyarázták, hogy a gólya táplálkozása igen sokrétű, Nessie csak bólintott.

- Akkor be kell szereznünk mindent, amit egy gólya szeret!

- De hát miért? – kérdezték kórusban.

- Hát mert kilenc hónap múlva vendégül látunk egyet! Nem akarom éhesen elengedni a hosszú út után. Mégiscsak végigcipeli Jake bácsi és az én babámat a fél világon!

Na, ezt hogy fogom megmagyarázni Edwardnak?

Cullenék szilvesztere - Az előkészületek

Cullenék szilvesztere – Az előkészületek
Alice szemszöge


Már hónapok óta tudtam, hogy ezt kell tennem. Nem is volt kérdéses. De amióta látomásom volt, és láttam, hogy mindenki milyen jót fog mulatni, már egyáltalán nem volt kétségem. Ez volt az első közös szilveszterünk azóta, hogy két taggal bővült a család: Bellával és Renesmee-vel. És egy ilyen boldog évet nem lehet csak úgy egyszerűen lezárni. December 31-e partit követel!

Azt, hogy mit tervezgetek senki sem tudhatta egészen november végéig. Persze azért volt egy kivétel: Edward. Ő végig olvasott a gondolataimban, mert a szervezés mellett nem volt még arra is energiám, hogy próbáljam őt kizárni a fejemből.

- Alice, ez nem jó ötlet, te is tudod – emlékeztem vissza a nem túl meglepő jelenetre. Láttam előre, hogy ez lesz. – Bellának nem fog tetszeni az ötlet.

- Bella mindig húzza a száját, mert nem tudja mi a jó neki. Emlékezz csak az esküvőre! Azt sem akarta, mégis milyen jól alakult.

- De ez veszélyes is! Tudom, hogy Bella nagyon erős, de mi van, ha mégsem tudja visszafogni magát? Ha megkívánja az egyik vendég vérét?

- Nem fogja. Láttam – és miközben ezt mondtam, sokatmondó mozdulattal a fejemre böktem. Tudtam, hogy ő is látja, amit én: egy problémamentes szilvesztert.

- Nekem ez akkor sem tetszik – tartott ki. Taktikát kellett váltanom, bármennyire nem örültem is.

- Ugye nem kell rá emlékeztetnelek, hogy mennyi mindent köszönhetsz nekem? - Nem kezdtem el hangosan sorolni, csak az ujjaimon számoltam és közben pörgettem a képeket a fejemben. A jelenet, amikor Bellával Olaszországba igyekszünk, hogy megmentsük Edwardot; amikor Bellára vigyáztam, hogy nehogy elszökjön La Push-ba; a fáradozásaim, ahogy az esküvőjüket szerveztem; a kép, ahogy a Volturi döbbenten néz rám és Nahuel-re. És ez még nem az összes volt a sok közül.

- Ah… - hallottam meg Edward sóhajtását, és láttam az arcán, hogy kezd megtörni. Még egy utolsó döfés kellett. Átöleltem, és szokásos csicsergő hangomon a fülébe súgtam:
- Tudtam, hogy szeretsz.

- De Bellának te mondod meg – ez egy egyszerű kijelentés volt, de Edward hangja és a szája szélén megjelenő mosolya tudatosította, hogy ez bizony nem lesz könnyű menet. Bellát meggyőzni sem lesz sokkal nehezebb, hiszen ezeket a kártyákat nála is bevethetem. Ő a legjobb barátnőm, tudom, milyen módszerekkel győzhetem meg. Ha sikerült rábeszélnem egy hagyományos, fehérruhás esküvőre, akkor egy szilveszteri buli meg se kottyan.

*

Bella nem is sejthette, mennyi barátját és ismerősét elhívtam, egészen december 31-ének délelőttjéig. Ekkor muszáj volt közölnöm vele a nagy hírt, mert össze kellett hangolnunk a mesénket.

- Te megőrültél? – kérdezte hisztérikusan, és hangja még vámpírságának köszönhető dallamosságában is éles volt. – Egy kis helységbe zárva ennyi emberrel? Mi van, ha valakit bántani fogok?

- Senkit sem fogsz bántani. Láttam. És most azonnal elmentek Edwarddal vadászni. Nem lesz semmi gond – próbáltam meggyőzni, de az érveim nem nagyon hatottak. – Neked van a legnagyobb önuralmad azok közül, akiket ismerek. És ez nagy szó. Még Carlisle-lal is versenyre kelhetsz! Egészen idáig nem bántottál egy embert sem.

- Nem most akarom elkezdeni – tiltakozott tovább, de ő is tudta, hogy nincs visszaút.

- Szóval, beszéljük meg a mesét! – mondtam ellenvetést nem tűrő hangon. A mi kis vitánkra mindenki körénk gyűlt, és ez most jól jött. Nem akartam többször elmondani. – A szemeddel már nem lesz gond. Már egy ideje nem vörös, szóval nem lesz szükség kontaktlencsére. Ha esetleg mégis akadna egy kis probléma, tudod, hol találod – kuncogtam.

- Alice! – csattant fel Bella, mintha ennél nagyobb szörnyűséget még sose mondtam volna.

- Te és Edward most jöttetek haza az ünnepekre Alaszkából, hogy együtt legyen a család. A főiskola mindkettőtöknek jól megy, csak nagyon hiányzunk nektek. Renesmee Edward unokahúga, akit ti fogadtatok örökbe. De természetesen nem tudtok egyedül vigyázni egy babára, hiszen nagyon fiatalok vagytok, ezért Emmett és Rosalie is segítenek, és Esme is rendszeres vendég nálatok. – Még egy idegig fecsegtem mindenféle apróságról. Bővebb tájékoztatást kaptak például az alaszkai egyetem épületéről, még a kollégiumi szobákról is, ha esetleg valaki megkérdezné.

Büszke voltam magamra, mert tudtam, hogy mindenre felkészültem. Több időt nem vesztegethettem a megbeszélésre, mert még fel kellett díszíteni a házat, és bármilyen gyors vagyok, a jó munkához idő kell. Bella és Edward elmentek vadászni, Rose és Esme Nessie-re vigyáztak, Carlisle pedig dolgozott. Szerencsémre Jaspert és Emmett jó segítség voltak, még ha ők ennek nem is örültek annyira.

Minden tökéletes lesz.

Cullenék karácsonya - 2. - Az ajándékok

Cullenék karácsonya -2.
Az ajándékok


- Először az enyémet, Nessie! – kérte lágyan, mégis ellenvetést nem tűrő hangsúllyal Jacob.

- Jake, hányszor mondjam még el, hogy őt nem így hívják? RE-NES-MEE – szótagoltam neki, mintha egy idiótához beszélnék, de persze ez őt nem érdekelte. Csak halványan elmosolyodott, és ha nem háborított volna fel ennyire ez a név, akkor valószínűleg én is ezt tettem volna. Még kitűnő vámpírmemóriámmal is sok időbe telne megszámolni, hányszor mondtam már el neki ugyanezt. De hát egyszerűen nem ért a szép szóból. Edward hátulról szorosan átölelt, és halkan a fülembe suttogott, úgy, hogy senki más ne hallja:

- Bella, karácsony van. Legalább most ne!

Renesmee közben már az ajándékát bontogatta, és láttam, hogy nála csak Jacob izgatottabb, hogy tetszik-e majd neki az ajándék. Mielőtt a lányunk kinyithatta volna csomagot, Edward újra a fülembe súgott:

- Fogd be az orrod, ha jót akarsz! – és halkan nevetni kezdett, miközben ezt mondta. Ő már nyilván tudta, hogy mit rejt a csomag. Néha irigylem a képességét.

És Renesmee-nek láthatóan tetszett a meglepetés. És már értettem azt is, hogy Edward miért mondta, hogy fogjam be az orrom. Amint a lányunk kiemelte a hatalmas plüss farkast a dobozból, megcsapott az ázott kutya szag. Úgy tűnik a játék olyan valósághű volt, hogy még a jellegzetes szag sem maradhatott el.

- Én magam varrtam! – mondta büszkén Jake, miközben Renesmee lelkesen odaszaladt hozzá és egy óriási puszit nyomott az arcára.

Ahogy a plüss farkasra néztem, eszembe jutottak a régi idők (azt nem mondom, hogy régi szép idők, mert ennél boldogabb még sohasem voltam). Miközben magam előtt láttam az emlékeket, amik filmként peregtek le a szemem előtt, végigsimítottam a csuklómon lógó karkötőn, és a gyémánt (amiről egykor azt hittem kristály) szív mellett éreztem a kézzel faragott farkast. Akkor Jake azt hitte, engem szeret. Talán így is volt. De talán csak a Sors akarta bebiztosítani, hogy Jacob megtalálja azt, akivel bevésődhet. Nem mondom, hogy örülök neki, hogy ez így van. De már megtanultam együtt élni a tudattal.

Az ajándék azonban nem mindenkinél aratott osztatlan sikert. Rosalie arcán például láttam az undort, és mintha azt mondta volna:

- Egoista!

Amióta Jake a nap majdnem huszonnégy óráját nálunk tölti, kicsit javult a kapcsolat közte és Jacob között. (Ami azt jelenti, hogy már csak egyszer vagy kétszer tesznek cukkoló megjegyzéseket a másikra.)

Ezután a többiek is sorban átadták az ajándékaikat Renesmee-nek. Most inkább nem sorolnám fel, mi mindent kapott, mert úgy tűnt számomra, hogy Esme, Rosalie és Alice felvásárolták a fél plázát. Annyi játékot, ruhát és könyvet kapott a lányunk, hogy nem voltam benne biztos, hogy beférünk-e még mi is a házunkba, vagy az ajándékok kilakoltatnak minket.

Renesmee ragaszkodott hozzá, hogy ezután ő adja át a meglepetését. Láttam, hogy mindenkihez egyesével odasétál, és egy lelkes mozdulattal megragadja a kezüket. Mindenkinél eltöltött pár percet, és már sejtettem, hogy mi lesz az ajándék. Biztos persze nem lehettem benne, csak Renesmee, a megajándékozott és persze Edward tudhatták, hogy ki mit kapott.

Végül a lányunk hozzánk is odalépett, és egyszerre fogta meg Edward és az én kezemet. És abban a pillanatban, amikor Renesmee hozzánk lépett, csodálatos képek tárultak a szemem elé. Az emlékképek ott kezdődtek, hogy megszületett a mi kis félvámpírunk és egészen mostanáig tartottak. Az összes közös játék, az esti mesélések, a családi vadászatok, minden benne volt. Az összes csodás emlékünk az elmúlt évből. Amikor abbahagyta, lehúzott minket magához, és csakúgy, mint Jacobnak, nekünk is adott egy-egy hatalmas, cuppanós puszit, átölelt minket, és azt mondta:

- Szeretlek Anyu! Szeretlek Apu!

Szülői pályafutásom egyik legmeghatóbb pillanata ez, mindenesetre a tízes listán biztos rajta van. Ha tudnék sírni, akkor most valószínűleg órákig itatnám az egereket a meghatottságtól. Már most ez életem legszebb karácsonya.Ezután a mi ajándékunk következett Renesmee-nek. Tudtuk, hogy örülni fog neki. Edward szerencsére az ő gondolataiban is olvas, így teljesíthetjük a legnagyobb kívánságát. A mi meglepetésünket nem lehetett becsomagolni, de mire felnéztem, Edward már ott is volt vele a szobában.

A lányunk pedig amint meglátta, csodálatos, csilingelő hangon kacagni kezdett, és rögtön átölelte a kölyök golden retrievert, és tudtuk, hogy ebben a pillanatban örök barátság szövődött köztük.
Láttam, hogy Edward hirtelen Jacobra néz, és ezután hangosan kacagni kezd. Először nem értettem, hogy min nevet, de aztán rájöttem, hogy megint Jacob gondolataiban olvasott. Úgy tűnik, Jake-ből is előtörtek az emlékek, amikor megláttam a kiskutyát. Arra gondolt, amikor Rosalienál elsütötte a golden retrieveres-szőke nős viccet. Azt hittem, ennek örömére előrukkol egy újabbal, de Rose megelőzte.

- Hát, úgy tűnik az ázott kutya szerepét betöltötte más, korcs. Te haza is mehetsz.
Még szerencse, hogy ezt Renesmee nem hallotta, mert el volt foglalva a kutyával. De Jacobot sem kellett félteni, jött tőle a szokásos cukkolás:

- Mi a legnagyobb sebészeti bravúr? – senki nem válaszolt, csak Rosalie fújtatott egyet, hogy egy újabb szőke nős vicc van a porondon.

- Egy szőke nő agyát úgy átültetni egy tyúk fejébe, hogy ne lötyögjön. – fejezte be végül Jake, és hahotázni kezdett. Még mielőtt tovább fajult volna a helyzet, Renesmee-hez fordultam, hogy megelőzzem a további vitát:

- Adj neki nevet, kicsim! – mondtam neki lelkesen. Már nagyon kíváncsi vagyok, milyen nevet talál neki.Renesmee arcán láttam a szokásos kifejezést, amit akkor produkál, amikor valamin nagyon töri a fejét. A szemöldökét összehúzta, a szájával csücsörítette, és közben egyik ujjával a fejét kopogtatta. Pár perc után elmosolyodott, és felkiáltott:

- Vampwolf! Vampwolf-nak fogom hívni!

Először mindenki megrökönyödött a furcsa névadáson. Amikor túljutottam a kezdeti meglepetésen, megértettem a Renesmee okait. Vámpírok és vérfarkasok között nőtt fel, és mindkettőt szerette. És ráadásul az ő neve is két név összevonásából született, miért ne alkothatna ő is hasonlót? Annyira büszke voltam rá, hogy ilyen okos lányom van.

- Nagyon szép név, kicsim. Szia, Vampwolf! – simogattam meg a kutyus buksiját.

- Nem bírom tovább Rosie, add oda nekik! – kiáltott fel hirtelen Emmett, és tudtam, hogy ha ő valami miatt ilyen lelkes, akkor az nekem csak rosszat jelenthet.

Rosalie felénk nyújtott egy kis dobozt, amiben mint kiderült, egy marcipánfigura volt. A marcipán engem ábrázolt, és amint megláttam, nevetnem kellett. Én voltam, és közben mégsem én. Vámpírlétem első napjára emlékeztetett a megformált édesség (amit megenni természetesen nem fogok, de nem is ez a cél), a folyóparti jelenetre. A figurán ugyanaz a kék ruha volt, mint rajtam akkor, és ugyanúgy fel volt szakítva az alja, mint ahogy én téptem el az anyagot akkor.
Már ez is okot adott Emmett-nek a viccelődésre, de nem ez volt a bábun a lényeg. Úgy ábrázoltak engem, mint egy díjbirkózót. Olyan muszklijaim voltak, hogy bármelyik kajakos lány elbújhatott mellettem. Ez pedig a mi kis szkander mérkőzésünkre utalt.

- Remélem, nem felejtetted el, hogy ígértél egy visszavágót! – mondta komolynak szánt hangon Emmett. – És már egy éve töröm a fejem rajta, hogy mit kapok tőled, ha elveszíted fogadást – tette hozzá már sokkal aggasztóbb hangsúllyal.- De persze nem ez a teljes ajándék – folytatta. – Ez csak egy apróság. Az igazi meglepetést most szerelik be a szobátokba. Hangszigetelt ajtó és ablakok! – Emmett ezúttal eltekintett a szokásos pajzán vicceitől, de a tekintete felért vagy ezerrel.

Mindenki próbált úgy tenni, mintha nem hallotta volna, mire is utalt az előbb Emmett, de persze tudtuk, hogy nem így van.Alice most sem aprózta el. Annyi ruhát kaptam tőle, hogy a gardróbom bővítésre szorul, mert nem fognak elférni. Aztán közelebb hajolt, és azt mondta:

- Az igazi ajándék pár hét múlva jön!** – Gondolom, látta az arcomon átsuhanó rémületet, mert hozzátette: - Tetszeni fog, láttam. – Azzal, mint aki jól végezte dolgát, visszatáncolt Jasper mellé, mintha el se lépett volna onnan.

Edward ekkor felkapta a fejét, furcsán nézett, majd hirtelen ellépett mellőlem, és kibámult az ablakon.

- Azt hiszem megjött az ajándékod, Bella – mondta mosolyogva, majd pillanatok alatt újra mellettem volt, és megcsókolt.

- De hát már kaptam tőled ajándékot! – mondtam értetlenül.

- De azt is mondtam, hogy ez csak az egyik fele. Most jön a nagyobbik.

Befogta a szemem, és lassan az ajtóhoz kísért. Nem tudtam elképzelni, mi lehet az. Ha egy újabb autó, én nem állok jót magamért. Már így is van egy Porsche-m, egy Ferrarim és egy Alfa Romeo-m. Az utolsót is csak azért fogadtam el, mert Edward emlékeztetett rá, amikor együtt néztük a Rómeó és Júliát. Azt mondta, az autó arra a jelenetre emlékeztet majd minket.

- Azt a Rómeót nem kaphattad meg, csak engem. – mosolygott, de ebben a mosolyban még most is ott bujkált a szomorúság, a kétség és a bűntudat. Néha még most is úgy gondolta, hogy jobbat érdemelnék nála.

- Te vagy az én Alfa Romeo-m – mondtam neki, utalva rá, hogy csakúgy, mint ahogy az alfa az első görög betű, úgy az ő életemben mindig ő lesz az első, az első, akit szerettem, és az első és legfontosabb az életemben. És Rómeónak is nevezhetnénk, mert legalább annyira szeretem, mint Júlia Rómeót.

A három autó és a rengeteg motor mellé már nem fér be még egy kocsi, akkor sem, ha akarnám.
De miközben az ajtót kinyitotta, vámpírérzékem felülkerekedett a meglepetésen. Edward még nem vette le a kezét a szememről, de megéreztem Charlie illatát a levegőben. Elmosolyodtam, és nagyon örültem Edward meglepetésének. Már elég rég láttam Charlie-t, és nagyon szerettem volna vele karácsonyozni. Persze Edward tudta ezt, hiszen ma egész nap az én gondolataimban olvasott, hála az én meglepetésemnek. De Charlie-é mellett volt egy másik, ismeretlen, és valahogy mégis ismerős illat.Edward hallotta minden gondolatom, és kuncogott, amikor végül levette a kezét a szememről, és meglátta a meglepetést az arcomon.

- Boldog karácsonyt, Bella!

Renee állt ott teljes valójában. Olyan furcsa volt így látni. Amikor utoljára láttam, még ember voltam, és most egész más volt. Sokkal élesebb, minden apró részletet láttam rajta, beleértve a legapróbb szeplőig. Az ő meglepetése még az enyémnél is nagyobb volt. Nem csodálkoztam.

- Már tud mindent – mondta Edward egyszerűen.Először nem indultam el felé. Egyrészt nem akartam megijeszteni a gyorsaságommal, másrészt, ahogy mondani szokták, földbe gyökerezett a lábam. Aztán láttam, hogy Renee könnyes szemekkel indul el felém, és ekkor már én is közelebb léptem. Éreztem, hogy az összes Cullen ott áll mögöttem, és az örömömet lesi.
Létem legszebb karácsonya. Nem hiszem, hogy ezt valaha túl fogja szárnyalni egy másik karácsony. Még akkor sem, ha több ezer évig élek. Mostmár Renee is mindent tud, és elfogad így. Renesmee-ért egyszerűen odavan. Együtt van az egész családom a karácsonyfa mellett: a itt van legjobb barátom, Jacob, a szüleim, Charlie és Renee, a fogadott szüleim, Esme és Carlisle, a testvéreim, Alice, Rosalie, Jasper és Emmett, és velem ünnepel örök szerelmem, Edward és a mi kincsünk, Renesmee is.

Vége

** Utalás Cullenék szilvesztere című másik fanfiction-ömre.

Cullenék karácsonya -1. - Bella és Edward

Cullenék karácsonya -1.
Bella és Edward


Életem legjobb és egyben legrosszabb karácsonyára készültem. Hiszen hogyan is lehetne boldogtalan a karácsony, ha életem szerelme és életem legnagyobb kincse velem vannak? Ez volt az első közös karácsonyom Edwarddal, Renesmee-vel és az új családommal. Minden pillanatban éreztem Edward karját a derekamon, és láttam a képeket, amiket a lányom küld nekem különleges képességével.

Lányom. Még most is furcsa ezt kimondani, pedig olyan, mintha mindig velem lett volna. Már el sem tudok képzelni egy olyan világot, ahol ő nem létezik. Mindenki létét megtölti melegséggel, szeretettel és élettel.

Másrészről viszont, a karácsonyi készülődés még emberi életemben is idegesített. Képzeljétek most el ezt egy felpörgött Alice-szel, és azzal a ténnyel, hogy aludni sem tudok, tehát még éjszakánként sem menekülhetek.

Alice már egy teljes hónapja a karácsonyi ünnepséget tervezgeti. Girlandokat vásárol, és mindenféle gyertyákat meg égőket, nem is beszélve az ajándékokról. Azt persze nem hajlandó elárulni, hogy mit kapok tőle. A meglepetés a fontos. – Ez Alice alapelve.

Attól félek megint túllőtt a célon. Edward tudja, mit kapok (Alice nem is tudná eltitkolni előle, hála Edward képességének), de ő sem mondja meg. Hát igen, ilyen, ha az ember élete párja talpig úriember.

December 24-én este Renesmee-t alig tudtuk lefektetni. Hiába vetettünk be minden praktikát, amit ilyenkor lehet: hogy a Mikulás csak azoknak hoz ajándékot, akik alszanak és hasonlók, nála ez nem használt. Próbálta elhitetni, hogy már nem hisz a Télapóban, hogy felnőttebbnek tűnjön. De bármilyen hamar nőtt is, bármennyivel érettebb volt is a koránál, a szíve mélyén még most is gyerek.

Amikor végül mégis elaludt, nem tudtam elszakadni a látványtól. Csakúgy, mint sok másik éjjel, most is az ágya fölött álltam, és néztem, ahogy álmodik. Olyan nyugodt volt, és annyira szép. Egyszerre láttam benne azokat, akiket a legjobban szeretek. Edward és én egyesültünk benne, de felfedeztem benne Charlie-t is. És bár tudom, hogy ez lehetetlen, mert nem vérrokonok, de láttam rajta Esme szeretetteljes vonásait, Rosalie szépségét és Alice törékeny kecsességét. Ehhez a gyönyörű látványhoz, csak egy másik kép volt hasonlítható: Edward.

És amint megjelent a gondolataimban az a mézszínű szempár, már ott is állt mögöttem, és hátulról átölelt. Néhány percig együtt néztük, ahogy Renesmee alszik. Edward a fülembe suttogva mesélt lányunk álmairól, és rájöttem, akárhányszor élem át ezt a jelenetet (mert már sokszor előfordult), sohasem fogom megszokni. Ha lenne szívem, most olyan hangosan dörömbölne, ahogy csak tud, és az érzelmeim mélysége könnyeket csalna a szemembe. Annyi megpróbáltatás és harc után itt állok a két számomra legkedvesebb élőlénnyel, és maradéktalanul boldog vagyok.

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor a hajnal első sugarai betörtek az ablakon. Karácsony volt. Edward ekkor hátulról elém nyújtott egy dobozt, és szerelmesen a fülembe súgta:

- Boldog karácsonyt! – A lehelete csiklandozott, és ettől borzongás futott végig rajtam. Éreztem, hogy elmosolyodik. Na, ez sem fog megváltozni soha. – Ez persze csak az ajándékod egyik fele, a nagyobbikat este kapod meg.

Bontogatni kezdtem, és amikor a csomagolópapírt téptem le, átfutott a fejemen egy régi emlék. Ugyanebben a házban történt, de mintha már évezredek teltek volna el azóta. Még most is láttam, ahogy Jasperen úrrá lesz a szomja, és érzem, ahogy az üvegszilánkok a karomba fúródnak. De arra is emlékeztem, hogy ez az érzés semmi nem volt ahhoz képest, amit az utána következő néhány hónapban éreztem.

De tudtam, hogy a mai nap nem a szomorúságé, és gyorsan elhessegettem az előbbi képeket, és a jelenre koncentráltam. A csomagolópapír alól egy zenedoboz bukkant elő. Egy csodálatosan kidolgozott, gyönyörű darab. De a legszebb az volt, amikor kinyitottam. A fülemben felcsendült a jól ismert dallam, a saját altatódalom. Akárhányszor hallom, mindig átjár a szeretet, a szerelem, a szenvedély, a ragaszkodás és a melegség végigterjed az összes tagomban. Persze képletesen, hiszen ez egy vámpírnál nem lehetséges.

De ha az altató nem lett volna elég, a kis dobozka közepén három alak forgott körbe-körbe a zene ritmusára. Az ÉN családom. Egymást átölelve álldogáltunk Edwarddal. Szerelmem arcán a szokásos mosoly ült, amit úgy imádok. Előttünk pedig ott volt a mi kis csodánk, a lányunk, Renesmee. Egyik kezében egy plüss oroszlánt, a másikban pedig egy plüss bárányt szorongatott.
Ha tudtam volna sírni, most garantáltan potyogtak volna a könnyeim. De mivel nem tudtam, csak megfordultam, és egy csókkal fejeztem ki, amit szavakkal nem lehetett. A csókunkban egyszerre volt szenvedély és hihetetlen gyengédség. Nem tudom, meddig tarthatott, de úgy éreztem, órák teltek el, amíg ajkaink egymást kényeztették. Amikor végül mégis elhúzódtunk egymástól, elérkezettnek láttam az időt, hogy Edward megkapja az ajándékát tőlem.

- Akkor most jöjjön az én meglepetésem neked. Tiéd egy teljes nap. A mai. Sokat gyakoroltam, szóval azt hiszem, sikerülni fog – Edward kíváncsian nézett rám, és örültem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek lehetnek titkai előtte. Csak az én ajándékom lehet meglepetés számára.
Miközben ezt végiggondoltam, kutakodni kezdtem a fejemben, a pajzsom forrása után. A pajzsom harcolt, hogy megvédjem, de már majdnem egy év eltelt az első próbálkozásaim óta, és azóta sok tekintetben erősebb lettem. Többször próbálkoztunk Edwarddal, hogy néhány percnél tovább távol tartsam magamtól, de nem sokszor sikerült. Valami mindig elvonta a figyelmem, vagy egyszerűen csak elfáradtam. De Edward nem tudhatta, hogy egy ideje egyedül is gyakoroltam, hogy ma teljesíthessem az ő legnagyobb kívánságát.

Néhány másodperces küzdelem után sikerült a pajzsomat felemelnem, és tudtam, hogy már menni fog. Ilyen messzinek még sosem éreztem.

Edward végig értetlenül nézett, várva, hogy mi lesz az ajándéka. Persze karácsony előtt többször elmondta, hogy ő már rég megkapta a legnagyobb ajándékokat tőlem: először a szerelmemet, aztán Renesmee-t.

Aztán egyszer csak észrevette a változást, csodálatos fény kezdett csillogni a szemében és az egész arcán megjelent valami földöntúli gyönyör. Én csak egy dologra tudtam gondolni, tudva, hogy ő is hallja: Szeretlek.

Irány az Északi-sark!

Irány az Északi-sark!


Az emberek azt hiszik, hogy a Mikulás nem létezik. Hiszen hogyan is létezhetne? Több száz éve osztja az ajándékokat, anélkül, hogy meghalna. Az Északi-sarkon él és mégsem fagy meg. Rénszarvasszánon repül. És ráadásul a világ összes gyerekének képes kiosztani az ajándékokat egyetlen éjszaka alatt. Ezen állítások külön-külön is abszurdnak tűnhetnek mindenkinek, nemhogy így együtt.

De nem így a gyerekeknek. A gyerekekben még van elég hit ahhoz, hogy elhiggyék, a világ tele lehet csodákkal, és ilyenformán miért is ne létezhetne egy szakállas öregember, aki minderre képes? Az egyik kedvenc karácsonyi filmem magyarázza meg ezt a legjobban, a Télapu. „Hiszem, ha látom, látom, ha hiszem.”

És hogy én melyik kategóriába tartozom? Hiszem, ha látom? Vagy látom, ha hiszem? Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy én az utóbbi csoportot erősítem. És nem csak azért, mert még én magam is gyerek vagyok, hanem mert az egész életem egy nagy csoda. Még a létezésem is.
Mert ki vagyok én? Renesmee Cullen, egy vámpír és egy volt halandó félvámpír- félember lánya, aki alakváltó farkasok és vérszívó rokonok közt él.

De pont ebből kifolyólag fenntartásaim is vannak a Télapó létezésével kapcsolatban. Túl korán érek, túl gyorsan tanulok ahhoz, hogy az eszem ne súgja mindig azt: Nem lehet valóság!
6 éves vagyok. Legalábbis annyinak nézek ki, és ez a szám áll a papírjaimban is. Anya és Apa (na és persze Jacob bácsi) féltőn vigyáznak rám, de ezekre a kérdéseimre ők sem tudják a választ.
És hogy mit tehetek én ilyenkor? A válasz egyszerű. Én magam járok utána.

*

Nem mondom, hogy könnyű volt. Ezt sose állítanám. Egy rakás vámpírral egy fedél alatt, kifinomult érzékekkel rendelkező farkasokkal a házunk körül, megszökni otthonról nem könnyű. A legnehezebb Apa átverése volt, hiszen ő szó szerint olvas a gondolataimban. De mégis sikerült. Éjszaka, amikor Anya és Apa átmentek a saját házunkba, rám pedig Esme és Rosalie vigyáztak, jött el az én időm. Egyikük sem tud olvasni a gondolataimban, nem befolyásolják az érzéseimet, úgy, mint Jasper, és nem látják a jövőmet sem. Amikor azt hitték, hogy elaludtam, és elmentek, én rögtön kipattantam az ágyból, és már másztam is ki az ablakon.

Hátamon a táskámmal - amit jó előre megpakoltam tejjel és sütivel (mégsem mehetek a Mikuláshoz üres kézzel)- indultam el a sötét erdő felé. Vezetni még nem tudtam, szóval hiába volt tele a garázs gyorsabbnál gyorsabb versenyautókkal, gyalog kellett nekivágnom az útnak. Tudtam, hogy nem vagyok olyan gyors, mint Apa vagy Anya, de azért olyan lassú sem, mint az emberek.

Bármilyen sötét volt is, nem féltem. Mi veszélyesebb lehet nálam az erdőben? Az idegen vámpírok nem árthatnak nekem, a farkasok, akiket jól ismerek, szintén nem bántanának, szóval nyert ügyem volt.

Az út hosszú volt, és végtelen. Ahányszor csak tudtam, megálltam vadászni, sőt, még a tejre és a sütire is ráfanyalodtam, de ezeken a szüneteken kívül nem álltam meg. Volt nálam egy térkép, így gond nélkül haladtam Észak felé. Éreztem egy kis bűntudatot a családom miatt, biztosan nagyon aggódnak. De hagytam nekik levelet, szóval tudni fogják, hol vagyok.


Kedves Anyu és Apu!

Tudom, hogy nagyon aggódni fogtok, ha nem találtok a házban, de nem tegyétek! Jól vagyok. Elindultam, hogy megkeressem a Télapót. Van nálam meleg kabát, sapka, kesztyű és sál, szóval nem eshet bajom.

Puszi:Nessie


Ez az én kis kalandtúrám, és senki nem tarthat vissza, még ők sem.

Egyszer csak furcsa hang ütötte meg a fülem, amitől először megijedtem. Valaki követett. Ágak törtek mögöttem, és valaki lihegett. Aztán megéreztem azt a furcsa szagot (ázott kutya), és tudtam, hogy Jake bácsi az.

Megfordultam, és vidáman rohantam arra, ahonnan a szagot éreztem, és amikor megtaláltam, belefúrtam a fejem a puha bundájába. Először csóválta a farkát, örült nekem. Aztán pár perc múlva eltolt magától, és tudtam, hogy mit akar. Jól ismertem. Hagytam, hogy elvonuljon az egyik bokor mögé, és átalakuljon.

- Nessie, nem tudod, hogy aggódtam érted! – futott felém, már mint ember. Amikor odaért hozzám, felkapott a földről, és szorosan a mellkasához szorított.

- Tudok magamra vigyázni – feleltem sértődötten, de valójában nagyon örültem, hogy itt van.
- Anyád belepusztul a félelembe! – dorgált tovább.

Erre már nem tudtam szavakkal válaszolni, inkább finoman megérintettem a vállát, és használtam a képességem. Megmutattam neki, hogy ezt a küldetést márpedig teljesíteni fogom, mert addig nem nyughatok, amíg nem kapom meg a válaszokat.

- Olyan csökönyös vagy, mint Bella – motyogott olyan halkan, hogy ha nem vagyok félig vámpír, valószínűleg meg se hallom.

- Veled megyek – folytatta már normális hangerővel, és olyan határozott volt ez a kijelentés, hogy ha akartam volna se tudtam volna megakadályozni, hogy elkísérjen. És nem is akartam, hiszen ő az én védőangyalom, örülök, hogy velem jön.

Újra elvonult a bokor mögé, és farkasként tért vissza. Lefeküdt előttem, és én gondolkodás nélkül a hátára ültem. Így indultunk tovább északra, én és Jake bácsi.

Az aggodalmam is elmúlt, hogy Anyáék izgulnak, hiszen tudtam, hogy Jake gondolatait farkasként hallotta Seth és Leah is, és mint Alfa, biztos utasította őket, hogy szóljanak a családomnak, hogy jól vagyok.

Nevetnem kellett, ahogy belegondoltam, hogy milyen kifejezés ülhetett Leah arcán, amikor megtudta, hogy megszöktem. Amúgy sincs oda értem, hát még akkor, ha én adok neki munkát. Ezt a képet megmutattam Jacobnak is, és tudtam, hogy nem járhatok messze az igazságtól, mert a mély farkasnevetés közben bólintott egyet.

Az út ezután már kellemesebben telt, mert ott voltunk egymásnak Jake bácsival, és már nem unatkoztam annyira.

*

Amikor hazaértünk, Anya és Apa rögtön megöleltek, és úgy szorítottak, hogy azt hittem megfulladok. Az egész család a ház előtt várt ránk, amikor meghallották Jacob bácsi lihegését, és Apu természetesen a gondolatainkat is. Alice néni arca elgyötört volt. Látszott, mennyire kínozta a gondolat, hogy nem láthatja a jövőmet, mert velem van egy farkas.Egy hónap szobafogság. Ez a büntetésem. Persze úgysem fogják betartatni, csak nem akarják, hogy máskor ilyen „őrültséget” csináljak.

De megérte. Tényleg. Mert végre tudom az igazságot! És most szeretnék megérinteni minden embert, vámpírt és vérfarkast a Földön, hogy mindenki tudja, hogy a Télapó igenis létezik. És valóban léteznek csodák, még ha nem is olyan formában, mint azt gondoljuk.

A képességemmel legszívesebben mindenkinek megmutatnám, amit én láttam. Egy magas, nagyhasú, hosszú szakállú, piros ruhás öreget, aki ennek ellenére nem teljesen olyan, mint amilyennek mindenki elképzeli. Mert bár a Mikulás közkedvelt ábrázolása hellyel-közzel igaz, néhány dolog a mesékből és gyermekdalokból kimaradt. Csak én tudhatom, hogy a Mikulás szeme aranybarna színű, és hogy alatta sötét karikák ülnek. És azt is csak én tudom, hogy az arca nem pirospozsgás, sokkal inkább sápadtnak nevezhető, viszont bőre csodásan csillog, ha rásüt a Nap. A bőre jéghideg, de nem azért, mert fázik az Északi-sarkon. És hogy hogyan teljesíti minden gyerek kívánságát egyetlen éjszaka alatt? Legyen elég annyi, hogy neki és Télanyónak is vannak képességeik, csakúgy, mint nekem és Apáéknak.

De persze nem érinthetek meg minden embert, és őriznem kell a titkot. Szóval, ha ezt elolvassátok, kérlek ti is tartsátok titokban, amit megtudtatok! De annyit azért mindenkitől kérhetek: Higgyetek a csodákban, mert léteznek, ha nem is úgy, ahogy azt mi elképzeljük!

Vámpírfogak

Vámpírfogak


- Harapj meg! – mondtam neki, és még soha nem voltam ilyen biztos abban, hogy mit akarok. Őt akartam, az ajkait a nyakamon, a fogait a bőrömön akartam érezni.

Láttam rajta, hogy tétovázik. Azokban a gyönyörű szemekben egyszerre volt jelen a kétség és a vágy. Tudtam, hogy meg akarja tenni, de azt is, hogy nem szeretne fájdalmat okozni. Azonban mindketten erre vágytunk. Éreztem, hogy hevesebben dobog a szívem. Felé nyújtottam a karom, és a kézfejemmel végigsimítottam az arcán. Láttam, hogy megremeg, és magamban mosolyogtam. Tudtam, hogy a remegést nemcsak a gyengéd érintés okozta, hanem az is, hogy megérezte a csuklómban pulzáló vér illatát. Ez volt a célom. Figyeltem, ahogy egyre nőtt benne a vágy, éreztem, hogy már nem sokáig tud ellenállni. Ezt kicsit viccesnek tartottam. Olyan volt, mintha egy nyúl próbált volna meggyőzni egy rókát, hogy egye meg. De most én voltam a ravasz, nem ő. Ő sokkal inkább a nyúl volt, aki menekül az elkerülhetetlen elől.

A szeme egyre jobban izzott, a pupillái kitágultak, és tudtam, hogy győztem. Láttam a hófehér, tűhegyes fogait, ahogy felém közelítenek. A köztünk lévő távolság egyre csökkent: 15 cm, 10 cm, 5 cm… Ezzel fordított arányban nőtt a percenkénti szívdobogásaim száma. Minden dobbanás hangos volt, mintha mennydörgött volna. A vér áramlását az ereimben még soha nem érzékeltem olyan erősen, mint abban a pillanatban. Természetesen féltem, de ki ne félt volna a helyemben? És tudtam, hogy ez a kis félelem nem győzheti le a vágyat. Szerettem, mint még soha senkit.

Jéghideg bőre az enyémhez ért. Megborzongtam. Apró csókot nyomott a nyakamra, és a fülembe suttogott: - Bízz bennem! Én már régóta bíztam benne, előbb, mint ő saját magában. Pár másodperccel később tűszúrásszerű fájdalmat éreztem, és tudtam, hogy teljesült a kívánságom.

Sziasztok!

Ezen a blogon a Twilight Saga-val kapcsolatos rövidebb írásaimat, novelláimat fogom közzétenni. Remélem, tetszeni fognak. Akár igen, akár nem, hagyj kommentet! Kérlek! Sokat segítenek mind a pozitív, mind a negatív vélemények. Köszönöm!