Méhecskék és gólyák

Méhecskék és gólyák


- Nessie, vigyázz azzal a hegyi oroszlánnal!

- Jaj, Jake bácsi, tudod, hogy már nem vagyok olyan kicsi. Tudok vigyázni magamra.

Megint a szokásos… Nessie egyszerűen nem ismeri a veszély fogalmát. Azt hiszi, hogy sebezhetetlen. Hogy is gondolhatná, hogy nem így van, amikor körülötte mindenki halhatatlan vagy legalábbis nagyon hamar gyógyul? De ő mégiscsak egy kislány csupán, akármilyen kemény is a bőre. – Istenem, segíts, hogy ezt vele is megértessem! Nem bírnám elviselni, ha baja esne – imádkoztam magamban már sokadszorra azon a délutánon. Muszáj volt felvennem az emberi formám, mert mégis hogyan magyarázhattam volna el neki másképp, hogy miért nem szeretném neki megengedni?

Alig múlt két éves, de persze külsőre már vetekedett egy öt-hat évessel. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy ilyen vakmerő. Korához képest minden tekintetben fejlett és elképesztően intelligens. Túl hamar nő fel, és még generálja is, hogy így legyen. Túl gyorsan akar felnőni, és mindenkinek be akarja bizonyítani, hogy már nagylány. Persze felkészültem arra, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de azt hittem, legalább a serdülőkort megvárja. Hát, nincs szerencsém.

- De igen, Nessie, tudom! De te meg azt nem tudod, hogy a legjobbat akarom neked.

Erre Nessie megfordult, levette a szemét a zsákmányról, és legédesebb mosolyát bevetve így szólt:

- A legjobb most az nekem, Jake bácsi, ha hagysz nyugodtan vadászni. Szomjas vagyok!

Ezzel ellentmondást nem tűrve hátat fordított nekem, és vámpírgyorsasággal elindult a kiszemelt hegyi oroszlán után. Mit tehettem volna? Újra felvettem farkas alakom, és követtem. Amilyen gyorsan csak tudtam, hiszen nem hagyhattam egyedül.

Miközben futottam, semmi más nem járt az eszemben, csak az, hogy megóvjam őt. Ez a küldetésem. A küldetésem, amit ő meglehetősen nehézzé tesz. Legalább olyan csökönyös, mint az anyja. Ha valamit elhatároz, akkor nem hagyja, hogy bárki eltántorítsa. Ez persze bizonyos körülmények között lehet jó is, de a probléma az, hogy nem csak ezt a tulajdonságot hagyta rá Bella. Nessie egyszerűen nem képes felmérni, hogy mekkora veszély leselkedik rá néha. Pont, mint az anyja! Ha azt szeretné, képes lenne elmenni akár a Volturihoz is. Komolyan mondom, ez a gyerek egyszer még a sírba visz.

Pár perc telt el, amikor sikerült utolérnem. Ő már addigra épp azzal foglalatoskodott, hogy elejtse a ragadozót. Az utolsó pillanatban sikerült csak félrelöknöm szegény állatot a fogai elől, aminek az lett a következménye, hogy azok nem a hegyi oroszlánba, hanem belém fúródtak. Nem mondom, hogy nem fájt, de mostanra már megszoktam a legnagyobb fájdalmat is, egyébként pedig Nessie olyan sokszor harapott belém kisebb korában, hogy már kezdett is kicsit hiányozni ez a játék. Igaz, akkor mindig emberi alakban voltam. Rosalie-nak végül nem kis erőfeszítéssel sikerült leszoktatni erről a szerinte idegesítő szokásról.

Most viszont megharapott, még ha akaratán kívül is. Mérge nem volt, hála Istennek, mert akkor már haldokolnék. Éreztem, hogy már szívta a vérem, amikor felfedezte, hogy én nem a puma vagyok.

Úgy tűnik egy sokkal szerencsésebb tulajdonságot is örökölt a szüleitől, mert valószínűleg hatalmas erőfeszítéssel sikerült elszakadnia tőlem.

- Jake bácsi! Hogy…? Én… én nem akartam. Nem tudtam, hogy… Hol van a hegyi oroszlán?

Végül, hogy bizonyítsa, hogy nem akarta, a kezét a bundámhoz érintette, és felém vetítette az előbb érzett meglepetést. Határozottan ránéztem, és ő tudta, hogy ez azt jelenti, ne mozduljon. Gyorsan felvettem az emberi alakomat, aztán felöltöztem, már amennyire tudtam. A lábamon most is ott volt a nadrág, mint mindig, de felső nem volt nálam. Még mindig nem vagyok málhás szamár! Ugyan nem szívesen mutogattam a meztelen felsőtestem a gyerek előtt, de nem tehettem mást.

- Én löktem félre, nem a te hibád volt! – bukkantam végül elő a fa mögül, amit öltözőfülke helyett választottam.

- De, de miért? – kérdezte, mert még mindig nem értette, mi történt.

- Azért, mert nem hallgatsz rám! – szidtam meg, de magamban igazából mosolyogtam a kétségbeesésén.

- De, én… Nekem nem lett semmi bajom. Elejtettem! Gyerekjáték volt! – mondta büszkén, mint mindig, ha valamilyen nagy és veszélyes állat vált az áldozatává. Ezért még kinyírom azt a mocskos vérszívót! Emmett hibája az egész! Miért kellett elvinnie medvékre vadászni? Azóta azt hiszi, mindent szabad.

- Nessie, nem csak a veszély miatt nem akartam, hogy elejtsd! Nem hagytad, hogy befejezzem. Ez a nőstény vemhes! – világosítottam fel.

Először elgondolkozva állt, és azt a szokásos, imádnivaló arcot vágta, mint mindig, amikor erősen gondolkozik. Aztán hirtelen mosolyogni és ugrálni kezdett.

- Tehát kicsinyei lesznek? De jó!

Aztán odarohant hozzám, és átölelt. Nem beszélt csak a képességét használva mutatta meg, hogy mennyire örül, amiért megakadályoztam a vadászatban.

- A kicsik mindig olyan édesek! – folytatta az ugrálást, aztán hirtelen megállt, és megint gondolkozni kezdett. Szinte láttam, ahogy a fogaskerekek forognak az agyában. Olyan édes, amikor ezt csinálja!

- Most min gondolkodsz? – kérdeztem végül, mert már nem bírtam a kíváncsiságommal.

- Nekem is lehet kisbabám? – nézett rám teljesen ártatlan szemekkel.

Nevettem. Nem tehettem mást! Hogy kérdezhet ilyet? Ezért érdemes kisgyerekkel lenni! Próbáltam visszafogni a hahotázást, és amikor végül sikerült, válaszoltam neki.

- Nessie, te még kicsi vagy hozzá.

- Nem vagyok kicsi! – kiáltotta sértődötten, és durcássá vált.

- Nem, valóban nem vagy – fojtottam el egy újabb mosolyt. – De egy babának nem csak anya kell, drágám, hanem apa is.
Úgy nézett rám, mintha ez nem jelentene problémát, és várta a folytatást. Amikor észrevette, hogy nincs több mondanivalóm, nevetni kezdett, és boldogan felkiáltott:

- Akkor lehet kisbabám!

- Kicsim, épp az előbb mondtam, hogy egy babához két ember kell! – Nem értettem, mit nem ért. Mindig olyan gyors volt a felfogása.

- Igen! Értem. Én leszek a mamája, te pedig a papája.
Erre nagyot nyeltem. Ha ő azt tudná!

- Akkor ez meg is van! Eldöntöttük, hogy babát szeretnénk! Mi
a következő lépés?

- A következő lépés? – kérdeztem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem érteném, mit szeretne tudni.

- Hát igen! Megvan a két ember. De még nincs gyerek. Hogyan lesz baba?

Ha lehetséges, még nagyobbat nyeltem. Hogyan is magyarázhatnám el neki? Pont én? De szegénykém olyan lelkes. Összetöröm a szívét, ha nem állok elő valami magyarázattal. Nem bírom elviselni, ha szomorú. Aztán jött mentő ötlet.

- Kérdezd meg inkább Anyát és Apát, jó?

- De én most akarom tudni! – Nem megmondtam, hogy akaratos gyerek?

Próbáltam időt nyerni, ezért lassan odasétáltam a farönkhöz, amit az előbb fedeztem fel, és leültem rá. Követett, nem hagyta, hogy kikerüljem a válaszadást. Az ölembe vackolta magát, és érdeklődve felém fordult. Valamivel elő kellett rukkolnom! De mivel? Nem vagyok rá felkészülve, hogy felvilágosítást tartsak egy alig két éves gyereknek!

- Nos, jó. Hát, tudod, van a méhecske – kezdtem bele, mert nem jutott eszembe ennél jobb. – Szóval a méhecske rászáll a virágra…

Nagy, érdeklődő szemei az enyémbe fúródtak, és egyszerűen nem tudtam folytatni. Ez így nem lesz jó.

- Szóval, amikor egy férfi és egy nő szeretik egymást… - A zavarom egyre jobban nőtt, leizzadtam, de nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Még mindig bámult, és türelmesen várta a választ. Amikor az nem akart jönni, megszólalt.

- Ezzel sem lesz probléma, mert én szeretlek. Te nem szeretsz engem? – kérdezte félve.

- Dehogynem szeretlek. Mindennél jobban.

- Akkor jó. Viszont nem értem, hogy mi van a méhecskékkel.
Még szerencse! Aztán jött a mentő ötlet, amivel úgy éreztem, kicsit elhalaszthatom a válaszadást.

- Felejtsd el méhecskéket! A lényeg, hogy a kisbabákat a gólya hozza.

- A gólya?

- Igen, a gólya. Ha két ember babát szeretne, nem kell mást
tenniük, csak várni. Várni pontosan kilenc hónapot.

- Kilenc hónapot? Az hosszú idő – mondta szomorúan.

- Igen, kilenc hónapot. És ha eltelik a kilenc hónap, a gólya elhozza a kisbabát.

- Hogy hozza?

- Hát a csőrében, kis szívem.

- De nem esik baja a babának olyan magasan?

- Persze, hogy nem. Nem véletlenül bízták a feladatot a gólyákra. Azért van ilyen hosszú csőrük, hogy biztosan tartsák a babát.

Ez a beszélgetés egyre rosszabb!

- Akkor engem is a gólya hozott?

Na, ez volt az a kérdés, amibe inkább nem akartam belegondolni. Hiszen valamikor mégiscsak szerettem Bellát!

- Igen, téged is. De most már menjünk haza! – sürgettem, mert tényleg nem volt kedvem ezt folytatni.

Az arcocskája elégedetté vált. Úgy érezte, választ kapott minden kérdésére. Kilenc hónap múlva nem tudom, hogy fogom megmagyarázni neki, ha nem jön a gólya. Gyorsan átalakultam, és visszatértem, mielőtt még egy kérdés jut eszébe. Vártam, hogy felüljön a hátamra, és hazavihessem végre.

Amikor hazaértünk, első dolga az volt, hogy Edwardhoz és Bellához szaladjon.

- Anya, Apa, mit eszik egy gólya?

Ők persze nem értették, hogy ezt miért kérdezi, de én csak a fejemet fogtam. Miután elmagyarázták, hogy a gólya táplálkozása igen sokrétű, Nessie csak bólintott.

- Akkor be kell szereznünk mindent, amit egy gólya szeret!

- De hát miért? – kérdezték kórusban.

- Hát mert kilenc hónap múlva vendégül látunk egyet! Nem akarom éhesen elengedni a hosszú út után. Mégiscsak végigcipeli Jake bácsi és az én babámat a fél világon!

Na, ezt hogy fogom megmagyarázni Edwardnak?